Nem vagyok egy beteges alkat, de néha azért mindenki kénytelen megadni magát hosszabb-rövidebb időre a teste kétségbeesett kiáltásának, hogy „hagyjál már egy kicsit békén!”. Nálam most érkezett meg, a lelki okával tökéletesen tisztában is vagyok. Ilyenkor úgy érzem, mázsás súlyként nehezedik rám a rengeteg elintézni-, megoldani-, észbentartanivaló, és mivel sajnos az évek múltával nem fiatalodom, idén már a testem is úgy gondolta, hogy neki ez most elég volt, köszöni szépen. Miután nem vettem az első figyelmeztető jeleket, történetesen a durva torokfájást, kénytelen volt ennél többet is latba vetni, hogy végre megkaphassa az olyan nagyon vágyott, áldott semmittevést meg a rengeteg alvást.
Az alvás nálam sarkalatos pont: szinte sohasem tudok annyit aludni, amennyire valójában vágynék. Napi kilenc órára lenne szükségem: ha ez megvan, akkor érzem magam igazán energikusnak ébredéskor és ennyi alvás az, ami után magamtól fel tudok ébredni és nem akarok rögtön meghalni a fáradtságtól. Mondanom sem kell, hogy mennyire gyakran sikerül ezt megvalósítani. A hétköznapi gyakorlatban ezt úgy tudnám kivitelezni, ha a gyerekek fektetése után fél órával én is aludni térnék. És bár minden nyögveébredős, saját csipámon fürdőszobába csúszós, átkozott reggelen megfogadom, hogy ma este kilenckor aludni megyek, természetesen a nap folyamán ezt a döntést mindig felülbírálom és aznap este ugyanúgy éjfél körül kerülök csak alvásközeli állapotba. Teszem ezt azért, mert ez az esti két-három óra van csak, amikor a férjemmel kettesben tudunk lenni és természetesen ha valami közös vagy külön-külön esti programunk van, akkor meg azért. Ha a gyerekekkel egyidőben mennék aludni, tényleg úgy érezném, hogy az életem semmi másból nem áll, mint feladatok végrehajtásából, kipipálásából. Így tehát marad az állandó kialvatlanság, amin hétvégenként próbálok javítani, de az én teljes kipihentségem és az alvásra rendelkezésemre álló idő még valahol a végtelenben sem találkoznak. Az egész családom tudja és tiszteletben tartja (nagyjából), hogy hétvégenként engem kilenc előtt fölkelteni egy nagyon extrém módja az öngyilkosságnak. Vannak viszont sajnálatos módon olyan családi programok, amikhez – bármennyire is fájlalom – muszáj felkelnem kilencnél sokkal korábban, a saját szavaimmal élve, hajnalban. Ilyesmire pedig mostanában sokkal sűrűbben került sor, mint azt az én kis szervezetem jószívvel el tudja viselni.
A múlt héten kezdtem el mérsékelten ramatyul érezni magam, brutál torokfájással, fejfájással, és mérhetetlen mennyiségű takonnyal fűszerezve. Gondoltam, biztos majd hamar túl leszek rajta, hiszen valamikor a húszas éveimben valóban csak egy-két napig tartott az ilyen állapot, azt meg rendszeresen elfelejtem számításba venni, hogy annak már lassan húsz éve. A test bizony ebben a korban már kicsit lassabban regenerálódik, némi rásegítésre is szüksége van ilyenkor. Eltelt a hét és jött egy olyan hétvége, amikor egyik nap sem tudtam rápihenni a bacikra; két születésnap is gondoskodott erről. Hétfőre már tényleg a taknyomon csúsztam be dolgozni és ráadásként megérkezett az a fajta köhögés is, amikor az ember úgy érzi, az egész tüdeje kiszakad a roham végére. De hétfőnként van egy határidős feladatom, amit délután négyig le kell adnom, így összekaptam magam és megcsináltam. A délután már csak egy roncsot talált az íróasztalomnál és gyorsan ki is vettem a másnapot. Hétfő délutánra volt még egy kiváló szülői értekezlet is, amit a legjobb napokon, top formában is fájdalmasnak tartok, de miután azt is túléltem, betántorogtam a lakásba, pizsibe bújtam és kivontam magam a forgalomból. Álom és ébrenlét határán lebegve hallgattam az esti hercehurcát, ahogy a férjem igyekszik ágyba vezényelni a gyerekeket, másnapi uzsit gyárt, majd kis utódaim az ágyamhoz járulnak jóéjtpusziért, másnap pedig a család távozása után visszaaludtam és néhány pisiszünettel megszakítva, de délután háromig húztam a lóbőrt áldott öntudatlanságban. Isteni volt.
Ugyanezzel a lendülettel rögtön el is döntöttem, hogy jövőre, amikor már normális mennyiségű szabadságom lesz (év közben kezdtem a munkahelyemen, ezért kevés szabim volt idén), minden hónapban ki fogok venni egy napot, csak magamnak, csak pihenni. Egy olyan napot, amikorra nem tervezek be semmifajta házimunkát (na jó, esetleg egy mosást) és csak sokáig alszom meg írok, mert azt úgysem munkaként élem meg, hanem szórakozásként. Egy napot, amikor egyedül vagyok és pihenek. Minden hónapban egyet. Hátha így nem támad le a testem váratlanul, a semmiből azzal, hogy egyszer csak nem hajlandó normálisan működni, ha érzi a törődést részemről. Mert oda kell rá figyelnem. Negyven éve szolgál engem, profi módon, panaszra nem lehet okom. Negyven éve teljesíti a feladatait, visz el engem zokszó nélkül mindenhova, szerez nekem csodálatos örömöket evés vagy szex formájában, táncol, ha jó a zene, ölel, simogat, gondoskodik, nagyra növesztette és világra hozta a gyerekeimet, majd egyedül táplálta őket éveken keresztül: dolgozik értem, velem. Itt az ideje, hogy nem csak úgy mutassam ki felé a hálámat, hogy szépen öltöztetem és tisztán, ápoltan tartom, finomakkal etetem, hanem úgy is, hogy idejében észreveszem, mikor van szüksége egy kis gyengéd gondoskodásra, akár csak egy nagy pihenéssel eltöltött nap formájában. Ezzel együtt elkezdek a héten sportolni is, de ez már egy másik történet lesz. Ahogyan az is, ha egyszer majd azt a napi 5 szál cigit is abba tudom hagyni, mert már érik bennem a vágy, csak még nem érkezett meg teljesen. De ígérem, hogy ha megtörténik, be fogok róla számolni. Addig is próbálom mindig észben tartani, hogy bár én nem csak a testem vagyok, de a testem igenis én vagyok, így felelősséggel tartozom érte és kutya kötelességem mindent megtenni, hogy jól legyen, legalább addig a pontig, amíg nekem komfortos. De nem hihetem azt, hogy ő majd boldogan szolgál engem életem végéig, ha nem veszem figyelembe a jelzéseit, lehetőleg időben. Foglalkozzunk vele, kényeztessük kicsit, szeressük és dicsérjük gyakran, meghálálja a gondoskodást.